Dr.
Kiszely István honlapjáról:
(http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/025.html)
"Kecske"
szavunk ősi eredetű és krónikásainktól
tudjuk, hogy őseink hoztak is magukkal kecskét meg találtak
is itt a Kárpát-medencében. Tenyésztése
őseinknél feltehetően jelentéktelen szerepet játszott,
bár a kelet-európai majacki és dimitrovói
lelőhelyen a kecskeállomány jelentős volt. őseinknek
ázsiai tartózkodási helyén feltehetően
a közép-ázsiai aegagrus (bezoárkecske) és
prisca típusú kecskéi lehettek. A száraz ázsiai
területeken a kecskének négy történeti
csoportját különböztetik meg: 1. az aegagrus típusnak
a szarva szabályosan hajlik hátra, a felső oldala lapos,
a külső domború, az első széle éles,
míg a hátsó tompa; 2. a prisca típus szarvformája
ugyanolyan, mint az előzőé, de úgy csavarodik, hogy
a domború felület kerül előre; 3. a harmadik ovális
szarvazatu és 4. létezik egy szarvatlan változat
is.
A honfoglalás
korában a Kárpát-medencében élő
népcsoportok már foglalkoztak kecsketartással; az
itt még nem céltudatos tenyésztői munkával
kinemesített magyar tincses vagy parlagi kecskét "őshonosnak"
szokták határozni. Ennek ősei a Capra hircus (a kaukázusi
és közép-ázsiai házikecske, amely viszont
a capra aegagrustól, bezorákecskétől származik)
és a Capra falconeri (a közép-ázsiai dugóhúzószeruen
pödröttszarvú kecske) voltak. A Capra hircus főleg
Nógrád, Heves és Borsod megyékre jellemző
rövidebb szőrű típus, a szarva párhuzamos sarló
alakú, bakoknál fölfelé álló,
pödrött. Színük évszak-függő télen
ordas, nyáron vöröses a hátoldalon fekete szíjazással.
A Capra falconerire is kétféle szín jellemző,
és ez is tájfüggő. Tarka típusa gyakoribb,
fehér változata ritkaságszámba megy és
csak sík területekre jellemző. A Kőrösök
mentén szírkecskének nevezték. Szőrzetük
hosszú hullámos volt, a bakok szarva hosszú, pödrött-csavarmentes
volt. Mivel szügyükrol is hosszú tincsek eredtek, ezért
olyanok, mintha szoknyájuk lenne. A magyar tincses méreteiben
leginkább hasonlít a juhhoz, de testének vonalvezetése
finom, törzse hosszúkás, széles és mély,
mellkasa széles, a mar kiemelkedő. A fej körvonalai határozottak,
a szemek élénkek és tiszták. A széles
és hosszú far kedvező tőgyalakulást hozott
létre. A magyar tincses tájfajtáit sohasem ismerték
el. Jelenleg ismerjük a magyar tincses jászsági tincses,
fehér tincses, tarkatincses, ordas tincses és magyar gatyás
kecske tájváltozatát.
A
kecsketartás hazai története a tiltások és
a szabályozások története volt. Eloször
különböző területekről tiltották ki
a kecskét, míg a XVIII. század végén
törvénybe foglalták, hogy csak szegény ember
tarthat kecskét és az, aki egészségileg rá
van szorulva. A XVII. század végére a magyarországi
állomány elérte a 270 ezer darabot, 1885-ben már
csak 17 317 példányt számláltak, a jelenlegi
állomány is csak 20 000 körüli. Mivel a kecske
olyan növényeket is hasznosít, amelyek mások
számára veszedelmesek (kutyatej, citromfu, zsálya,
godirc, bürök stb.), a kecsketejben háromszor annyi a
vastartalom, mint a tehénében. Amíg a szarvasmarha
testsúlyának kb. hatszoros mennyiségét termeli
meg tejben, addig a kecske 10-12-szeresét. A kecskehús fehérjetartalma
magasabb, mint a birkáé, a kalóriatartalma viszont
alacsonyabb. Bár a magyar tincses nem tartozik ősi állataink
közé, Szűcs László Zsolt így nyilatkozik
róla:
"Ez
a fajta nemzeti örökségünk és okvetlenül
meg kell tartani".
![](kepek/keptar_klubtag/rethey_kecske_tincses/becsv_003.jpg)
|
|
|